Marian turski:
Auschwitz nem az égből pottyant le
- január 27.
A Nemzetközi Holokauszt Emléknapon Auschwitz-Birkenau-ban elmondott beszédnek a Polityka c. lengyel hetilapban megjelent kivonata.
Ne legyetek közömbösek – szólított fel Marian Turski, volt auschwitzi fogoly, szerkesztőségünk tagja, aki részt vett az Auschwitz-Birkenau tábor felszabadítása 75. évfordulója alkalmából tartott ünnepségen.
Marian Turski 1926. június 26-án született a mai Litvániában levő Druskiennikiben. 1942-től az akkor Litzmannstadtnak nevezett Łódź gettójában élt. 1944 augusztusában deportálták az auschwitzi koncentrációs táborba. 1945 tavaszán túlélte a koncentrációs tábor volt foglyainak Auschwitzból Buchenwaldba tartó halálmenetét. 1958-tól a Polityka történelmi rovatának vezetője. Aktív résztvevője számos zsidó szervezetnek. 2009-től a Lengyel Zsidók Történeti Múzeuma tanácsának elnöke.
Tisztelt egybegyűltek, barátaim, egyike vagyok a ma még élő keveseknek, akik a felszabadítás előtti csaknem utolsó pillanatig ezen a helyen voltak. Január 18-án kezdődött az auschwitzi táborból való ún. evakuálásom, amely hat és fél nappal később rabtársaim több mint fele számára Halálmenetnek bizonyult. Együtt voltunk a 600 fős oszlopban. A következő évfordulót minden valószínűség szerint már nem érem meg. Ilyen az emberi törvény.
Marian Turski: Két halálmenetet éltem át. A háború után semmire nem emlékeztem.
Ezért bocsássátok meg nekem, hogy abban, amiről beszélek, lesz egy kis meghatódottság. Az, amiről beszélni szeretnék, elsősorban a lányomnak, a leányunokámnak szól, akinek köszönöm, hogy itt van a teremben, a fiúunokámnak: azokra gondolok, akik a lányom, az unokáim kortársai, azaz az új nemzedékre, különösen a legifjabbakra, az egészen fiatalokra, akik még náluk is fiatalabbak.
Amikor kitört a világháború, tizenéves voltam. Az apám katona volt és súlyos tüdőlövést kapott. Ez családom drámája volt. Anyám a lengyel-litván-belorusz határvidékről származott, amit elöntöttek a hadseregek, oda-vissza mozogtak, raboltak, erőszakoskodtak, falvakat gyújtottak fel, hogy semmi se maradjon azoknak, akik utánuk jönnek. Mondhatom tehát, első kézből tudtam, apámtól és anyámtól, mi a háború. De mindannak ellenére, hogy az csak 20, 25 éve volt, olyan távolinak tűnt, akár a XIX. századi lengyel felkelések, vagy a francia forradalom.
Amikor ma fiatalokkal találkozom, tisztában vagyok azzal, hogy 75 év után kissé unják ezt a témát: a háborút, a Holokausztot, a Shoát, az emberirtást. Megértem őket. Ezért megígérem, fiatalok, hogy nem a szenvedéseimről mesélek. Nem mesélek nektek arról, mit éltem át, az én két halálmenetemről, arról, hogy amikor véget ért a háború, 32 kilósan a kimerültség és az élet végén jártam. Nem mesélek arról, ami a legrosszabb volt, azaz a hozzám legközelebb állóktól való elválásról, amikor a szelektálás után megérzed, mi vár rájuk. Nem, nem fogok erről beszélni. A lányom nemzedékével és az unokáim nemzedékével róluk magukról szeretnék beszélni.
Látom, itt van velünk Ausztria elnöke, Alexander Van der Bellen úr. Emlékszik ugye, elnök úr, amikor fogadott engem és a Nemzetközi Auschwitz Bizottság vezetőségét, amikor azokról az időkről beszéltünk? Ön ekkor a következő megfogalmazást használta: „Auschwitz ist nicht vom Himmel gefallen”. Auschwitz nem az égből pottyant le. Azt mondhatnám, ahogy nálunk mondják: ez nyilvánvaló evidencia.
Hát persze, hogy nem az égből pottyant le. Banális állításnak tűnhet, de mély és a megértéshez nagyon fontos gondolati rövidítés van benne. Menjünk vissza egy pillanatra gondolatban, képzeletben a harmincas évek Berlinjébe. Majdnem a város közepén vagyunk. A kerület neve: Bayerisches Viertel, Bajor Kerület. Három megállóra a Kuddamtól, a Zootól. Ahol ma a metróállomás van, ott van a Bayerischer Park, a Bajor Park. És ezeknek a korai 30-as éveknek egy napján a padokon felirat jelenik meg: „Zsidóknak tilos ezekre a padokra ülni”. Azt mondhatnánk: ez kellemetlen, nem fair, nem oké, de végül is annyi pad van a környéken, le lehet valahova máshova ülni, nem egy szerencsétlenség.
Ebben a kerületben zsidó származású német értelmiségiek laktak. Albert Einstein, a Nobel-díjas Nelly Sachs, a gyáros politikus, Walther Rathenau külügyminiszter. Aztán az uszodában megjelent egy felirat: „Zsidóknak ebbe az uszodába tilos a belépés”. Megint azt mondhatjuk: ez nem valami kellemes, de Berlinben annyi a hely, ahol fürödni lehet, annyi a tó, a csatorna, csaknem mint Velencében, tehát lehet valahol másutt.
Ezzel egyidőben valahol megjelenik egy felirat: „Zsidók nem lehetnek német énekes szervezetek tagjai”. Na és? Énekelni, zenélni akarnak, jöjjenek össze valahol külön énekelni. Aztán megjelenik a felirat és a parancs: „Zsidó, nem árja gyerekek nem játszhatnak német, árja gyerekekkel.” Majd magukban fognak játszani. Aztán megjelenik a felirat: „Zsidóknak kenyeret és élelmiszert csak 17 óra után árusítunk.” Ez egy kis nehézséget okoz, mert kisebb a választék, de végtére is 17 óra után is lehet vásárolni.
Vigyázat, vigyázat! Kezdjük magunkévá tenni a gondolatot, hogy ki lehet valakit rekeszteni, hogy meg lehet valakit bélyegezni, hogy ki lehet valakit iktatni. És ily módon lassacskán, fokozatosan, nap nap után kezdenek az emberek ezzel azonosulni. Az áldozatok, a pribékek és a tanúk, azok, akiket úgy nevezünk: bystanders – kezdenek hozzászokni a gondolathoz és az eszméhez, hogy az a kisebbség, amelyik Einsteint, Nelly Sachsot, Heinrich Heinét, a Mendelsohnokat adta, valami más, hogy ki lehet lökni őket a társadalomból, hogy ezek idegen emberek, hogy ezek olyanok, akik fertőzést, ragályt terjesztenek. Ez már borzalmas, veszélyes. Ez a kezdete annak, ami egy pillanattal később bekövetkezhet.
Az akkori hatalom egyfelől ügyes politikát folytat, mert pl. teljesíti a munkások követelését. Május elsejét Németországban soha nem ünnepelték – ők akarják? kérem, csak tessék. A munkaszüneti napon bevezetik a Kraft durch Freudét („örömben az erő”). Ez tehát a munkásünnep eleme. Felülkerekedhetnek a munkanélküliségen, Játszhatnak a nemzeti méltóság húrjain: „Németek, emelkedjetek fel Versailles szégyenéből. Térjen vissza a büszkeségetek.” És ez a hatalom egyszersmind látja, hogy ezeket az embereket lassan eluralja az érzéketlenség, a közömbösség. Megszűnnek reagálni a rosszra. És akkor a hatalom megengedheti magának, hogy felgyorsítsa a rossz folyamatokat.
És aztán hirtelen bekövetkezik: a zsidók munkába való felvételének tilalma, az emigrálás tilalma. Aztán gyorsan megtörténik a gettóba küldésük: Rigába, Kownóba, az én gettómba, a lódzi gettóba, Litzmannstadtba. A többséget innen aztán továbbküldik Kulmhofba, a Ner melletti Chełmnóba, ahol aztán teherautó-üzemanyaggázzal legyilkolják őket, a többieket meg Auschwitzba, ahol modern gázkamrákban ciklon B-vel gyilkolják le őket. És itt bizonyosodik be, amit az elnök úr mondott: „Auschwitz nem hirtelen pottyant le az égből”. Auschwitz kis léptekkel menegetett, lépegetett, közeledett, míg meg nem történt, ami itt bekövetkezett.
Lányom, unokám, lányomnak kortársai, unokám kortársai – lehet, hogy nem ismeritek Primo Levi nevét. Primo Levi volt ennek a tábornak az egyik leghíresebb foglya. Primo Levi egykor a következőket fogalmazta meg: „Ez megtörtént, ami azt jelenti, hogy megtörténhet. Ez azt jelenti, hogy ez mindenütt, az egész világon megtörténhet.”
Megosztom veletek egy saját emlékemet: 1965-ben az Amerikai Egyesült Államokban voltam ösztöndíjjal. Akkor volt a tetőpontján az emberi jogokért, a polgárjogokért, az afroamerikai lakosság jogaiért zajló küzdelem. Volt szerencsém részt venni Martin Luther Kinggel a Selma városából Montgomerybe való menetelésen. És akkor az emberek, amikor megtudták, hogy Auschwitzban voltam, megkérdeztek: „Mit gondolsz, ilyesmi biztos csak Németországban történhetett meg? Előfordulhatott volna máshol is?” És én azt mondtam nekik: „Ez nálatok is megtörténhet. Ha megtörik a polgárjogokat, ha nem értékelik a kisebbség jogait, ha azokat likvidálják. Ha a jog meginog, ahogy az megtörtént Selmában, akkor ez bekövetkezhet.”. Mit lehet tenni? Ti magatok, mondtam nekik, ha képesek vagytok megvédeni az alkotmányt, a jogaitokat, a demokratikus rendeteket, megvédve a kisebbségi jogokat – akkor legyőzhetitek.
Mi Európában többségében a zsidó-keresztény hagyományokból eredünk. Hívők és nem hívők egyaránt civilizációs kánonjukként fogadják el a tízparancsolatot. Roman Kent barátom, a Nemzetközi Auschwitz Bizottság elnöke, aki öt évvel ezelőtt, az előző jubileum alkalmából beszélt ezen a helyen, ma nem tudott iderepülni. Ő találta ki a 11. parancsolatot, amely a Shoá, a Holokauszt, a megvetés szörnyű korának a tapasztalata. Így hangzik: ne légy közömbös.
És ezt szeretném mondani a lányomnak, ezt szeretném mondani az unokáimnak. A lányom, az unokáim kortársainak, lakjanak bárhol: Lengyelországban, Izraelben, Amerikában, Nyugat-Európában, Kelet-Európában. Ez nagyon fontos. Ne legyetek közömbösek, ha történelmi hazugságokat láttok. Ne legyetek közömbösek, amikor azt látjátok, hogy a múltat beleerőltetik a politika aktuális szükségleteibe. Ne legyetek közömbösek, amikor bármilyen kisebbséget diszkriminálnak. A demokrácia lényege, hogy a többség kormányoz, de a demokrácia azon alapul, hogy a kisebbség jogait meg kell védeni. Ne legyetek közömbösek, amikor akármelyik hatalom megsérti a már meglevő, elfogadott társadalmi megállapodást. Legyetek hűek a parancsolathoz. A tizenegyedik parancsolathoz: ne légy közömbös.
Mert ha az leszel, még körül sem nézhettek, amikor rátok, az utódaitokra, hirtelen lepottyan az égből valamilyen Auschwitz.
(Ford. Hárs Gábor)
